A Sajószentpéter-Nagytemplomi Református Egyházközség Honlapja

Lévay József (1825-1918) költő, politikus

2017-09-24 /


Lévay 1902-ben


Lévay József életrajza a wikipedián:


Lévay József (Sajószentpéter, 1825. november 18. - Miskolc, 1918. július 4.) költő, műfordító, az MTA tagja.


1836-1846 között Miskolcon járt gimnáziumba (az evangélikus líceumba), majd Késmárkon jogot hallgatott. 1847-ben Miskolcon joggyakornok lett. Szemere Bertalan írnokaként részt vett az 1848-as pozsonyi országgyűlésen. A forradalom alatt végig Szemere mellett maradt, csak Aradon váltak el. 1850 februárjáig szüleinél bujkált, majd Pestre utazott, és Bátor Miklós álnév alatt újságíró volt. Ekkoriban ismerkedett meg Arany Jánossal, akivel életre szóló barátságot kötöttek, és ebben az időszakban jelentek meg első versei is.


1852-ben visszatért Miskolcra, és 1860-ig a református gimnázium magyar-latin szakos tanára volt. Ekkor Borsod vármegye alispánja lett, de a tanítással csak 1865-ben hagyott fel teljesen, amikor a főispán főjegyzővé nevezte ki. 1895-ben Borsod vármegye alispánja lett, de 1896 elején nyugdíjba vonult. 1918-ban halt meg; végakaratának megfelelően a sajószentpéteri református temetőben, szülei mellett helyezték örök nyugalomra.


Bár korának népszerű és elismert művésze volt, mára elfeledte az utókor. Költészetére a keresetlen egyszerűség jellemző (amely nem azonos sem a petőfieskedő, Szabolcska-féle népieskedéssel, sem a parlagiassággal), a vidéki élet apróbb-nagyobb örömeinek megéneklése (akárcsak az antik költők némelyikénél, mint például Horatius); a kordivatot sosem követte; valamint a magyaros (rímes, pergő ritmusú, ütemhangsúlyos) versformák használata. Műfordítóként Robert Burns verseit, Seneca műveit, két Molière-darabot, Shakespeare-től többek között A makrancos hölgyet, a IV. Henrik egyes részeit, a Vízkereszt vagy amit akartok című darabokat fordította magyarra.


Miskolcon könyvtár viseli a nevét és a Lévay-hagyaték a Herman Ottó Múzeum egyik legnagyobb dokumentum és tárgyi együttese.


Kitüntetések, társadalmi elismerések



-----


Egy érdekes összefoglaló található Lévay igazi szülőházáról és mai emlékházáról honlapunk Tudtad-e? menüpontja alatt, ezen a címen.


Lévay József két kötetben kiadott naplójából hosszabb idézeteket olvashat Honlapunkon az orgonánkról szóló menüben illetve a temetőinkről szóló menüpontban.


Honlapunk Könyvajánló menüpontjában Lévay Józseffel kapcsolatos műveket is találhat az Olvasó.


-----


Rostás László írása a Lévay József Református Gimnázium És Diákotthon honlapjáról (www.levay.sulinet.hu)


Lévay József költői életművéről, művészi tehetségéről, morális emberi magatartásáról korai indulásától kilencvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig mindig mindenki csak jókat, elismerőket, nagyra becsülő szavakat írt és mondott - és hat évtizeddel a halála után, miközben arculata egészével változott meg a világ, miközben régi értékek bizonyultak értéktelennek, és üldözött eszmék igazultak meg, ha újraolvassuk Lévay József verseit, még mindig csak olyasféle jelzőkkel illethetjük, mint "jó költő", "hibátlan költő", "jó ízlésű költő", "vonzó, rokonszenves, tisztességes, emberséges, színvonalas ember". És ebben a csupa kedvező jelzővel jellemzendő írásművészben még csak a lehetősége sem volt meg annak, hogy "nagy" költő legyen, hogy akárcsak a legcsekélyebb jó vagy rossz hatással legyen akár kortársaira, akár utódaira. Ha Lévay József, ez az igen hosszú életű költő, akinek legalább egy verse nem hiányozhat egyetlen valamirevaló antológiánkból sem, történetesen sohasem élt volna - a magyar irodalom egy mellékmondat, vagy jelző vagy határozószó erejéig se volna másmilyen, mint amilyen. Lévay a legjobb színvonalon volt annak a művésztípusnak a megtestesítője, amely semmiben nem módosítja a véleményeket, egy lépésnyire sem mutat utat népének vagy éppen az emberiségnek, de pontosan kifejezi, megfogalmazza korának és körének tényleges hangulatait, szebben és szabatosabban mondja ki, amit ebben a körben bárki kimondhatott volna: közel nyolc évtizedet átfogó költészete a magyar középrétegek hangulatainak, legátlagosabb gondolatainak, átlageszményeinek hiteles felszíni krónikája, sohase hatolva sem a lélek, sem a társadalom mélységeibe, de soha egy zavaró mellékzönge, egy ízlésbeli vagy erkölcsi botlás egy ilyen rendkívül hosszú költői és közéleti pályán! Ifjan a reformkor példás haladó romantikusa, 1848-49-ben őszinte forradalmár-hazafi, az elnyomatás éveiben a közbánatokat, majd a közreményeket megfogalmazó elégikus és mégis bizakodó, a kiegyezés után lelkes hatvanhetes liberális, aki érzelmesen őrzi a kossuthi eszméket; nacionalistaként is, akadémikusként is türelmes az ellentétes esztétikai és politikai nézetek iránt: közhivatalnokként pedig országos példaképpen emlegetik lelkiismeretességét is, szolgálatkészségét is, hivatalos fogalmazványainak szokatlanul szép, világos, szabatos stílusát is. Élete és életműve példázat csaknem egy egész évszázad magyar társadalmi középrétegeinek legszínvonalasabb korlátoltságairól. Borsodi kurtanemes családban születik. Ezek a kurtanemesek - akiket a feudális szleng hol "hétszilvafásnak", hol "bocskoros nemesnek" gúnyol - valójában kisbirtokos parasztok voltak, akiket valamelyik ősük valamiféle vitézi tetteiért szerzett armálisával (vagyis birtokadománnyal nem járó nemesi oklevéllel) nemcsak adómentessé tett, hanem az arra is lehetőséget adott, hogy tehetségesebb fiaik kitörjenek a paraszti életformából. A Lévay szülők igényesebbek is lehettek osztályostársaiknál; az apáról az ismerősök úgy emlékeztek, mint életbölcsességgel teljes, vidám emberről, akitől a falubeliek mindig hasznos tanácsokat kaphattak; az anya meg éppen arról volt nevezetes, hogy szerette a költészetet, és gyermekeinek Vörösmarty-, Czuczor- és Garay-verseket olvasott fel. Lévay tehát otthon szerezte a műveltség igényét és a költészet szeretetét; az ilyen fiút érdemes iskoláztatni. Előbb a közeli Miskolcon, majd a Tátra-vidék romantikájával teljes Késmárkon, kuruc emlékek színhelyén végezte iskoláit. A Tátra-vidék mindig is ihlető lelki otthona volt, miközben világéletében megmaradt borsodi lokálpatriótának: egy hosszú emberöltőn át szolgálta lelkesen miskolci iskolákban és hivatalokban vármegyéjét. Már az iskolában kitűnt verselőkészségével, gyorsan fejlődő nyelvtudásával és szokatlan világirodalmi tájékozottságával. Tizennyolc éves korában már verseket küld különböző lapoknak, s ezek megjelenvén, elismerő szavakra ragadtatják a nagyon jó ízlésű és nagyon szigorú kritikus Erdélyi Jánost. Útja zökkenő nélkül vezet az egyetem felé, ahol egyszerre tanul jogot, és készül a tanári pályára. Tehetsége és műveltsége felkeltette Szemere Bertalan érdeklődését, és maga mellé vette írnoknak. Ez időben szólal meg a költészetben új hangon Petőfi, majd Tompa Mihály, és 1847-ben - a Toldival - Arany. Lévay lelkesedik értük, hatásuk alá kerül, és ez egész életére meghatározza költészetét. Nem lesz soha epigon, nem formáiknak és nyelvezetüknek rutinos utánzója, mindig a maga őszinte érzésvilágát fejezi ki abban az idővel "nép-nemzeti" iránynak nevezett stílusban, amely ővelük kezdődik. Kezdetben a reformkor nemesi, de polgárosodás felé tekintő liberalizmusát fejezi ki, amely egész körének érzelemvilága. Majd Szemere Bertalan mellett egyre jobban eltelik forradalmi lelkesedéssel; neki nincsenek forradalmi indulatai, mint Petőfinek és ebben az időben Aranynak és Tompának is, neki forradalmi lelkesedése van. Nem a társadalmi problémát érzi, hanem az elvontan, szinte vallásos áhítattal átélt szabadság mámorát. 1848-ban Szemere mellett belügyminisztériumi tisztviselő és a hivatalos lap munkatársa. Lelkes, hazafias költeményeket ír; ekkor születik leghíresebb verse, a Mikes. Ez az elégikus és mégis lelkesítő, nagy múltat idéző költemény választékosságával, szemléletességével, szabatos arányosságával, vagyis esztétikai hibátlanságával már-már remekműnek is mondható. Itt érkezett el fejlődésének csúcsára, azaz inkább fennsíkjára, mert hanyatlás sohasem következett utána. Hatvan évig tudta tartani az esztétikai színvonalat: a mértéktartó arányosságot, a választékosságot, a tetszetős és fülnek mindig kellemes verszeneiséget, vagyis a legjelentéktelenebb mondanivalónál is a hibátlanságot. A bukás után hazamegy a szülői otthonba, eltűnik a szemek elől. De amikor Haynau rémuralma után kiderül, hogy személy szerint nem üldözik, egy időre visszatér Pestre, ahol a Kemény Zsigmond szerkesztette Pesti Napló munkatársa. De 1852-ben visszamegy Miskolcra tanárnak. Ebben az évben jelent meg első verseskötete, amely a már eddig is népszerű költőt országos hírűvé teszi. 1865-ig gimnáziumi tanár. Tanítványai később úgy emlékeznek vissza rá, mint varázsos szavú, lelket izgató, elmét fejlesztő, nagyszerű pedagógusra. Költeményeit pedig szeretettel várják az olvasók, és általánosan elismeri a kritika. Telibe találja a közhangulatot elégikus hangjával és nemzeti múltidézésével. Előbb a Kisfaludy Társaság választja tagjának, majd a Tudományos Akadémiának levelező, később rendes, idős korára tiszteletbeli tagja. Közben összebarátkozik Arannyal is, Tompával is. Gyulai Pál pedig az egyik legjobb barátja lesz. Helyzete szerint akár az irodalom vezérkarában lehetne a helye, ezt azonban nem is igényli. Pontosan tudja magáról, hogy nem irányító egyéniség, példás önkritikával mindig is valahol a második sorban látja a maga helyét. Tudja, hogy alkata szerint a meghitt kis világ, a család, a szelíd emlékek, a nemzeti közös hagyományok poétája. Mindig is gyengéd szeretettel őrzi negyvennyolc emlékét, de praktikus józansággal kívánja a kiegyezést, amelyre egyre nagyobb a lehetőség. Ezért is vállal már 1865-ben újra közhivatalt. Megyéjét szolgálja. És 1867-től kezdve a miskolci megyeházán Borsod vármegye főjegyzője. Példamutató vidéki főhivatalnok: maga a testet öltött liberalizmus. Költészete a közhangulatnak megfelelően idillikus hangot ölt. Noha falusi eredetű, a falu és népe az ő számára mindig megmarad a népszínművek problémátlan, üde költői színhelyének. Együtt él a polgárosuló ország minden illúziójával. De közben igen tevékeny részt vesz a közkultúrát fejlesztő műfordítói munkákban is. Öt Shakespeare-t, két Moliere-t és számos költőt (Longfellow-t, Béranger-t, egy egész kötetnyi Burnst) fordít igen jó színvonalon, Seneca Vigasztalásait is tolmácsolja. Része is van minden elismerésben, két ízben is kap magas kitüntetést, és nyugdíjba vonulása előtt még megyéje alispánjának is megválasztják. Hetvenéves fővel megy nyugdíjba. És még mindig huszonhárom éve van hátra. Alkotóereje teljességében van. Ekkor kezdi írni szomorkás elégiáit a vénülésről, majd az elérkező öregségről. De lelkének harmóniája zavartalan. Szereti az embereket, belenyugszik a változtathatatlanba. Sose volt különösképpen vallásos, de mindig erőt és vigaszt adott zavartalan istenhite, belső harmóniával vette tudomásul az ifjúság múlását és az öregség elérkeztét; erről szól öregkorának legszebb költeménye, az Aratás. Költői és műfordítói munkája mellett írt néhány egészen kitűnő arcképtanulmányt Aranyról, Tompáról és Deák Ferencről. 1909-ben még új verseskötete jelent meg A múzsa búcsúja címen. De még mindig volt hátra csaknem egy egész évtized, és se költői ereje, se színvonala nem hanyatlott. Hanem, ami következett, már merőben távoli, érthetetlen volt az aggastyán poétának, hiszen találkoznia kellett Adyékkal és a Nyugattal. De ő ezt a nemzedéke számára érthetetlen új hangot nem kárhoztatta. Akárcsak barátja, Gyulai Pál, ő sem tekintett rosszindulattal a mást akaró modernekre. És át kellett élnie az első világháborút is. De ez már olyan élmény volt, mint a bibliabeli apokalipszis érthetetlen zűrzavara. Összhangba kövesedett, vénséges lelkéhez már nem tudott elhatolni a káosz. A világháború végső évében halt meg.


Rostás László


-----


Kezdetnek pár vers Lévay Józseftől:


Szép öreg templom


Szép, öreg templom a szentpéteri
Habár nem a Szent Péter temploma,
Rómától messze vonta meg magát
A Sajó partján csendes otthona.


Sok száz év vihatzott át fölötte,
Isten csodája, hogy el nem söpörte.
Nincs rajta dísz, sem kívül, sem belül,
Némán beszélnek a tömör falak.
A régi múltból itt-ott egy-egy vonás,
Párkányzatán egy-egy vékony szalag.
Homlokából szökell a magasba tornya
S a híveket három harangja vonja.


Belől a nagy csúcsíves ablakok
Színes üvegjén látogatni jár
S a levegőt a buzgó nép körül
Megszenteli a déli sugár.
Nem legelhet itt a szem semmi máson,
Gyönyörkeltő művészi alkotáson.


Csak a szószék fölött ül mereven,
Egy gyarló kéz alkotta nagy madár,
Egy pelikán, az áldozó anya.
S alakjával megszívlelésre vár,
Hogy gyermekét ne hagyja veszni éhen,
Saját keblét most tépi éppen.


Fönn a kékszínű deszkamennyezet
Kis kockáin egy-egy csillag ragyog,
Bágyadtabb fénnyel, mint az égiek,
Csak olyanformák és nem nagyok...
Talán így is, ki elmerengve nézi,
Az ég boltját, vagy épp a mennyet érzi.


A többi a lélek munkája itt,
Lerázva a föld nyűgét, porát,
Az örök fényt keresse itt a hit...
A környező sötét homályon át
Csak Istent lássa és csak Őt imádja,
Enyhületét, üdvét csak Tőle várja.


Így imádták itt régi őseink
Vészek között is rendületlenül,
Fohászunk tán most is az ő itt maradt
Buzgó fohászukkal egyesül.
Könyörögni harcon vérző hazánkért,
Szabad hazában mindnyájunk javáért.


Nékem is e falak közt hangozék
Gyermekimám és zsoltárénekem,
S most a késő öregség alkonyán,
Forró hálámat is itt rebeghetem
Az Úr házában, hogy szentelve lássák...
Így lesz a vég s a kezdet egy imádság.


Ifjú akácok a templom körül,
Őrködjetek soká s viruljatok.
Lakástokért, a szent helyért talán
Az ég kegyelme nyugszik rajtatok.
Ti még éltek, ha már én véget értem,
Susogjátok, hogy egykor én is éltem.


---


A völgyben maradtam


Nem jártam a nagy világot,
Engem az nem igen látott...
Egy égbolt felettem, egy hű föld alattam,
Én a Sajó partján a völgyben maradtam.


Nem is bánom, hogy így esett,
Hogy itt éltem egy keveset:
Szűk mederbe szorult örömim patakja,
De annál üdébb volt gyorsan ömlő habja.


Szeretetben gazdag voltam,
Kincseit én szét nem szórtam;
Itt áradott heve egész melegének,
Mint napsugár, melyet egy pontba gyűjtének.


Drága zálogi szívemnek
A föld alatt itt pihennek;
Itt domborul sírjok, látogatom őket,
Nem tekintém másként, csak mint szendergőket.


Szent nekem e pihenő hely,
Kíméltetem az idővel...
Keblére hozzájok engem is majd felvesz
S együtt várom velök, ami lesz, vagy nem lesz.


---


Mikes


Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedűl, egyedűl
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban;
Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!


Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból;
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból!?


Zágon felé mutat egy halovány csillag,
Hol a bércek fején hókorona csillog
S a bércek aljában
Tavaszi pompában
Virágok feselnek...
Erdély felé mutat, hol minden virágon
Tarka pillangóként első ifjuságom
Emléki repkednek!


Ah! miért nem szállhatok hozzád szülőföldem,
Mikor minden bokrod régi ismerősem!
Miért vagy szolgaságban,
Gyászos rabigában,
Oly hosszú időkig!?
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja
Az édes szabadság bűvös-bájos karja,
Vissza mind a sírig.


Itt eszem kenyerét a török császárnak,
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli setétben
hallgatni beszédem'
Beárulás végett...
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegővel élhet.


S egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását
Egyedűl, egyedűl
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban;
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!


---


Gondviselő jó atyám vagy


Gondviselő jó atyám vagy,
Ó, én édes Istenem,
Látom én, hogy minden elhagy
E világon, csak Te nem!
Hozzád vágyom, benned élek,
Üdvöt mástól nem remélek.


Mint az alélt bús virágra
Megújító harmatot,
Vérző szívem fájdalmára
Csak te hintesz balzsamot.
Könnyű sorsom terhe rajtam,
Ha imára nyílik ajkam.


Rám-rám derül ismeretlen
Utamon egy kis öröm;
Azt is a te véghetetlen
Jóságodnak köszönöm;
Hálakönnyem tündöklése
A te neved hirdetése.


Gyenge vagyok, lankadoznak
Buzgóságom szárnyai,
Bármily híven vágyakoznak
Színed elé szállani;
Ó, adj erőt, hogy míg élek,
Egyedül csak néked éljek!


Ó, add, hogy ha majd bevégzem
E mulandó életet,
Lelkem tisztán és egészen
Egyesüljön te veled.
El ne vonjon semmi többé,
Tied legyek mindörökké!


(Ez a vers - J. Crüger 1649-ből származó dallamával - a reformártus énekeskönyvbe is bekerült, 277. számon.)


---


Itt születtem...


Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.



Jutalmazza néha bőven
A hű munka sikere;
Néha izzadás fejében
Soknak szűk a kenyere.


Nem csügged, nem zúgolódik,
Csak türelmesen sohajt:
A mit elvesz egy sovány év,
A másik megadja majd.



De midőn a hegytetőről
A szép völgyet nézdelem,
Eszembe sem jut az ínség,
Az áldatlan küzdelem.



Elterítve csak azt a sok
Szépet és jót látom ott,
Melyet az ég jó kedvében
E vidékre halmozott.



Csak azt érzem, hogy a végzet
Hűn ápol itt engem is,
Adott egy kis enyhe fészket,
Pár gyümölcsfát nékem is.



S mint harmatcsepp tükörében
A napot szemlélgetem.
Szülőföldem szerelmében
A hazámat szeretem.


(1902)


A Szerk.

Galéria


Lévay József sírja a református ótemetőben
A Lévay család sírhelye a szentpéteri református ótemetőben található, melyben a költő és politikus szülei (Lévay Péter, Dobai Szabó Julianna, meghaltak 1892-ben) mellett maga Lévay József (Sajószentpéter, 1825. november 18. - Miskolc, 1918. július 4.) is nyugszik.
5 kép

Archiv képek Lévay Józsefről, családjáról

E képek zöme Lévay naplójának kritikai kiadásában szerepelt illusztrációként.

20 kép

Lévay József keresztelésének bejegyzése Anyakönyvünkben

A refomrátus keresztyén vallású családban 1825. november 24-én Sajószentpéteren született költőt természetesen a helyi lelkész, Katona Mihály keresztelte meg egy nappal születése után, 25-én. Amint az a Gyülekezetünk irattárában fennmaradt Anyakönyvből kiderül, Ns. [=nemes] Lévay Péter és Szabó Julianna Jósefnek keresztelt gyermekének keresztszülei Ns. Pogány György és Ns. Elek Erzsébet voltak. (Mindkét családnév régi szentpéteri família, akik szorosan kötődtek egyházunkhoz.  A Pogányok gyakran viseltek tisztséget a református gyülekezetben, a Pazonyi Elek  család pedig a város egyik közepes földbirtokosa volt.) A Lévayról szóló bejegyzés alulról a 2 sorban olvasható.

7 kép