A Sajószentpéter-Nagytemplomi Református Egyházközség Honlapja

Két magzat beszélget:
- Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
- Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Lárifári! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! És különben is, hogy nézne az ki?
- Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... Talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk.
- Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! Még, hogy szájjal enni! Nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? És ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért sem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk...
- A Mama? Te hiszel a Mamában? !
- Igen.
- Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
- Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!

Minden amit  tudnod kell az életben, arra megtanít Noé Bárkája.
 
1. Ne késd  le a hajót!
 
2. Emlékezz,  mind ugyanabban a hajóban  vagyunk!

3. Tervezz előre! Akkor sem esett az eső, amikor Noé  megépítette a Bárkáját.

4. Tartsd jó ondiban magadat! Mikor 60 éves leszel, lehet valaki felkér egy nagy dologra.

5. Ne törődj a  kritikákkal! Csak  csináld meg a munkát, amit meg kell csinálni.

6. A jövődet építsd magasra!

7.  A biztonságod érdekében mindig párban utazz!

8.  A sebesség nem mindig számít. A csiga és a  párduc is ugyanabban a hajóban  van.

9. Ha  stresszes vagy, lebegj kicsit.

10. Emlékezz: a  Bárkát amatőr, a Titanicot pedig profik építették.

 11. Nem számít a vihar,  ha Istennel vagy, a végén mindig vár a  szivárvány.

Csak egy Anya?

Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása. A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.
Úgy értem -magyarázta a hivatalnok- van munkája, vagy csak ...?

"Persze, hogy van munkám,"- csattant fel a nő,"Anya vagyok."

"Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó!"- hangsúlyozta a hivatalnok.

Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszercsak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban.

A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: "Hivatali Vallató" vagy ''Városi Nyilvántartó".

"Mi a foglalkozása? "-kérdezte.

Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak úgy kibuktak belőlem a szavak.

"Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén."

A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében
és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall. Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.

"Megkérdezhetem," - kezdte a hivatalnok érdeklődéssel-
"Pontosan mit csinál ezen a területen?"

Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni:

"Továbbképző kutatómunkát végzek,
(amit az anyák nem)

laboratóriumban és terepen,
(általában úgy mondom a házban és a házon kívül).

A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány).

Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön,
(akar valaki ellentmondani? )

és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz).

De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.''

A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz.
Amint ráhajtottam otthon a házunk előtti kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim : 13, 7 és 3 évesek.

Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (6 hónapos kisbabánkat), amint egy új hangmintát tesztelt.

Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára! Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb
az emberiség számára, mint "csak egy másik Anya''.

Anyaság!

Micsoda nagyszerű karrier! Különösen, ha egy cím is van az ajtón. Akkor a Nagymamák "Vezető tudományos munkatársak a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén", és a Dédnagymamák ''Ügyvezető tudományos munkatársak"?

Szerintem igen!!!

És hiszem, hogy a nagynénik "Tudományos munkatárs-helyettese k".

Kérlek küld el ezt egy másik Anyának, Nagymamának, Nagynéninek, És más barátoknak, akiket ismersz.

Legyen kevesebb problémád, Több örömed,

És csak boldogság kopogtasson az ajtódon!

Légy kedvesebb mint kellene.

Mindenkinek, akivel csak találkozol meg kell vívnia a saját harcát.

Sosem tudhatod, hogy egy perc vagy egy pár őszinte szó mikor befolyásol egy életet.

2009. október 6., az aradi tizenhármak kivégzésének gyásznapja hetében, "Olvasásra ajánljuk" fórum-rovatunkban szeretnénk közreadni az egyik hős tábornok, Damjanich János imáját, amelyet feleségének írt, életének utolsó éjszakáján:

"Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél. Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen."

A VÁTtSÁG KORÁBAN

A médiumok vezércikkei ma másról sem szólnak, mint a válságról. Összeomlóban van a pénzügyi világrendszer, és úgy tűnik, számos szokásunkat, elképzelésünket, álmunkat maga alá temeti. Ez valóban krízist jelent, hiszen annyi minden átalakul ebben a kialakulatlan világhelyzetben.
Mégis érdemes lenne kicsit távolabbról megfigyelni, mi is történik valójában a dolgok mélyebb régióiban.

Egy posztmodern isten bálványszobrának leomlása
Ha keresztyén szemmel tekintünk a mostani széthulló világra, több figyelemre méltó következtetést is megfogalmazhatunk. Először is tekintsük meg, mi is tartotta össze ezt a világkorszakot, amelynek végéhez értünk!
Két szóval jellemezhetjük legjobban ezt az időszakot, amely az egész világot átalakított: a pénz uralma és a fogyasztás mindenek fölött állósága. Valójában ugyanannak a jelenségnek lehetünk tanúi mindkét esetben, az egyik törvényszerűen következik a másikból. Ám ha tüzetesebben megvizsgáljuk a kettő kapcsolatát, és megfigyeljük, hogyan jelenik meg az egyik és a másik a mindennapokban, különös felismerésre tehetünk szert.
A posztmodern ember valójában ugyanazt várja a pénztől, mint az emberiség kultúrájának és kultuszának történelmében Istentől vagy az istenektől. Mire kell gondolnunk? A pénztől vártuk a jövőnket, a biztonságunkat, az egészségünket, a kapcsolatainkat, az elfogadhatóságunkat, a küldetésünket, álmaink megvalósulását, elfogadottságunkat, pénzünkkel váltottuk ki (meg) magunkat különböző büntetőjogi esetekben, ez adott súlyt a szavunknak, ezzel lehetett szert tenni különböző pozíciókra… és még sorolhatnánk a sort végtelenségig.
A pénz istenné vált…
Az régi-új vallás – hasonlóan a Biblia Istenének szertartásaihoz – áldozati kultuszként jelent meg. Az ember hódolt és áldozatokat mutatott be. Így áldozta oda a pénz istenének egészséget, családját, idejét, vagy ami a legrettenetesebb, és – a bibliai idők tiltásaiból visszaköszönve az ókor világát nemkülönben jellemezte – gyermekeink életét. Valódi áldozati kultusz volt ez.
De az istenség, amely annyi mindent ígért, elmaradt szép ígéreteinek teljesítésével. Mindent ígért, (valljuk meg) sokat is adott, de végül elvette (elveszi) még azt is, ami előtte a birtokunkban volt.
A pénz istene imádatának – mint minden teológiának – sajátos etikája, erkölcstana van. Ebben a kultuszban az én szerepe kerül középpontba. Ezzel párhuzamosan leértékelődött a másik fontossága, lassanként megszűntek azok az értékek, amelyek a keresztyénség évezredes jelenlétében megerősödhettek Európában, a szolidaritás, a felebaráti szeretet, a hivatástudat (szemben pl. a pénzkereseti lehetőséggel), a közösség fontossága, a szeretet gyakorlása, az ember életének abszolút értéke stb.
Különös változás, hogy az értékek a tapasztalhatón túli (transzcendens) világból az evilági (immanens) életbe helyeződtek át. Így lehetséges, hogy a mindennapok az önmegvalósítás és szerzés lehetőségeinek kiszélesítésével lényegesen színesebbé váltak, mégis különös, hogy ember nem élt még a földön olyan magányosan, mint amilyen magára maradottságot a mai kor embere él át.
Fogalmainkat is jelentősen átalakította az új vallás. A végzetesen magányos emberek többsége boldognak mondja magát, de ha megkérdezzük, mit ért ez alatt, csakhamar kiderül, „a boldogság apró örömök együttese”. Ha még szemtelenebbek vagyunk, és továbbkérdezünk, kiderül, hogy emberünk, szegény, alig tud néhány olyan jelentősebb dolgot felsorolni, amelytől boldogságát várja, várhatná… A bűn is egyre inkább a relatív kategóriákba tevődött át, míg mára a bűn erény lett. Hatalmi rendszerek, kormányok, kapcsolatok épülnek olyan erkölcsi krízisekre, amelyeket a korábbi kor embere – akár csak évtizedekkel ezelőtt is – még elítélt.
Hogy mennyire érdekes az így kialakult utóbbi pár évszázad, és miként fejlődött így kultúránk történelme az „egyház trónfosztása” óta (amit általában felvilágosodásnak neveznek), jól jellemzi, hogy a mai kor embere rendkívül elutasító az Istennel szemben, ugyanakkor kétségbeesetten keresi vallásos kapaszkodóit (pl. az ezotériában, szekták közelében, okkultizmusban, ateizmusban stb.). Mégis vakká lett arra, hogy eközben felismerje, hogy megváltozott értékrendű társadalmunk egyszerre közvetve és közvetlenül okozza tragédiáját. Ma kétségbeesve és tehetetlenül szemléli istenének bukását, amelynek mindent adott, és amely most őt is magával akarja ragadni.

A pénz vallásának következményei
Széthulló, széteső világunkban érdemes a Szentírás fényébe helyezni a bennünket körülvevő társadalmi eseményeket. Különös a Biblia szóhasználata. A széthulló, széteső jelenségekre sajátos kifejezést használ: diabolikus. A diabolosz [gr.] kifejezés szó szerint szétdobálót jelent. Azokat a jelenségekkel kapcsolatban olvashatunk erről, amelyek jellemzője a széthullás és a szétesés.
A diabolosz szó jellemző fordítása a magyar nyelvben: ördög. Azt gondolom, sokkal felismerhetőbb az ördög munkája a széthulló családok, „szétcsúszó” személyiség vagy széteső pénzügyi rendszer láttán, mint – a Biblia világától egyébként rendkívül távol eső – patás, kétszarvú, kénszagú különös lény keresése eredményeként. Valójában amikor az Istennel szembenálló erőkkel találkozunk, akkor ismerhetjük fel egészen kézzelfoghatóan a diabolikus erőket.
Különös, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk ennek az erőnek. Hány és hány ember élettapasztalata ez: „Egész életemben törekedtem a jóra. Szerettem volna jó dolgokat adni a szeretteimnek, gazdagítani őket, és szerettem volna magam is jól érezni. Boldog akartam lenni.” Milyen megdöbbentő, hogy bár mindnyájan ezt szerettük volna, egyikünk sem tervezte, hogy tönkretesszük egymás életét, mégis pokollá váltak a mindennapjaink.
Alapvető tapasztalatunk, hogy a szétdobáló erők munkája egészen közelről látható. De vajon máskor nem így volt?
Dehogynem. A Biblia alapvető felismerése, hogy az ember születésétől fogva rossz irányba kezd haladni, mintha egy elromlott iránytűvel próbálna az óceánban tájékozódni. Törvényszerűen eltéved. Ez minden világkorszak alapvető tapasztalata. Az Újszövetség megírásának időszakában is hasonló tapasztalata lehetett az Istent követő embernek. Valójában ma így érdemes olvasni pl. Pál apostol leveleit, mint amely egy rendkívül hasonló korban igyekezett utat mutatni a keresztyéneknek.
Mert mi az, amit az Isten Lelke munkál a neki engedelmes gyülekezetekben? Alapvetően épp az ellenkezőjét, mint amit a szétdobáló erők „fennhatósága” alatt élő társadalmi csoportok tapasztalnak. Ezért lehet a mai kor különösen is nagyjelentőségű az egyház és világ párbeszéde – azaz a misszió – szempontjából.

Az egyház lehetséges válasza
Tragikomikus, hogy amíg minden erőnket arra kellene összpontosítanunk, hogy reflektorként előre mutassunk, választ adjunk az emberek egyre konkrétabb és egyre jelentősebb kérdéseire, mi még csak most kezdünk hozzá a 20 évvel ezelőtti múlt feldolgozásához. Most kezdjük feldolgozni az ügynöklelkészek kérdéskörét, most merünk komolyabban szembenézni kishalak és nagy nevek kevésbé tetszetős múltjával, persze ezt is a szent dilettantizmus bájos testvériségében.
Magától értetődően hihetetlenül fontos lenne tisztázni a múltat, néven nevezni a bűnt, rehabilitálni az áldozatokat, és szembenézni azokkal a lelkipásztorokkal, akiktől ma is kérnek egy-két elvtársi szívességet. De eközben nem feledkezhetünk meg a máról vagy a holnapról sem.
Félő, hogy amint elsuhant fölöttünk két évtized, és ma már talán az egyetlen társadalmi közeg, ahol alapjaiban sem történt meg a rendszerváltás, az egyház, úgy suhan el fölöttünk az előttünk álló idő is, és így maradunk le a lehetőségekről – ti. hogy betöltsük társadalmi küldetésünket, missziónkat (küldetésünket) itt és most.
Éppen ezért úgy tűnik, azok gyülekezetek, amelyek valóban mai válaszokat akarnak adni a mai kérdésekre, és nem szeretnének az események után kullogni vert hadként, némileg magukra maradnak, és a maguk erejéből kell megfogalmazniuk hitvallásukat, hitbeli felismeréseiket, érthető és alkalmazható válaszukat, amit a nem hívők is úgy értenek, ahogy mi akarjuk elmondani nekik…
Érdemes néhány keresztyén alapértéket kidomborítanunk, amelyből egyre kevesebb látszik az Istentől eltávolodó világban, ugyanakkor egyre inkább figyelemre méltó lesz azok számára, akik „éhezik és szomjúhozzák az igazságot”. Mert egyre hangsúlyosabb az ige: „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését”. (Rm 8,19) De ehhez Isten fiainak kell lennünk. De kikről beszél így az Írás? Azokról, „akiket Isten Lelke vezérel”. (Rm 8,14)
Egyre nagyobb szükség van arra, hogy gyülekezetünkben Isten Lelkének vezetése még kézzel foghatóbb, még erősebb lehessen. Egyre jobban felértékelődik a szerepe az imádságnak – a szó eredeti értelmében –, a tiszta tanításnak, a közösséggyakorlásnak, a hitvalló életnek és a gyülekezet belső életében megjelenő áldozatvállaló szeretetnek: a diakóniának. Legalábbis valahogy így látjuk az első keresztyének életében.
Érdekes, hogy a Bibliában a gyülekezetek tagjai egészen komoly biztonságban érezhették magukat még anyagi téren is. Egymás terhének hordozása (Gal 6,2) hitbeli és nem gazdasági kérdés volt. A krisztuskövetéshez tartozott. A mai kor embere számára önmagában vett bizonyságtétel a szolidaritás. A pénzvallás énközpontúsága ezt nem teszi lehetővé. Ezért fog egyre jobban felértékelődni ez a szemlélet, ez a magatartás. Persze az előttünk álló idő megméri a gyülekezeteket, hívő embereket, hiszen a mi korszakunkban egyre világosabb lesz: „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak”. (Mt 6,24) [A Mammon a pénz istene.]
A hívők szolidaritása, tettekben megnyilvánuló – egymás iránti – áldozatvállaló szeretete, felelőssége hihetetlenül fel fog értékelődni, és erősebb igehirdetés lesz minden prédikációnál. Erre oda fog figyelni mindenki, aki lát bennünket, és felismerhetőbbé válik egy másik érték, amely ahhoz az élő Istenhez vezet közelebb, aki „teremtette az eget és a földet, és bölcsen igazgat mindeneket”. Mert ez az Úr valódi válaszokat és valódi biztonságot ad. Ez a biztonság az, amelyből a holnap emberének egyre kevesebb lesz.
Érdekes tapasztalat, hogy mióta a temetési szertartás elvégzéséért nem kérünk pénzt (amúgy teljességgel elfogadhatatlan, hogy mások tragédiájából bárki személy szerint vagyonosodhasson), sőt, mi adakozunk azért, hogy anyagilag a gyászoló család mellé anyagilag is odaállhassunk, azóta többeknek vált érthetőbbé az adakozás felelőssége, fontossága és hitvallásjellege. Ahogy anyagi javaink a helyükre kerülnek, cél helyett eszközzé válnak, és életünk célját valóban Az töltheti be, Akinek ott van a helye, önmagában is bizonyságot teszünk – ha másról nem, legalább arról, hogy a pénz számunkra nem isten.

A válság mint lehetőség
Így tekintve a megváltozott helyzetre, kimondhatjuk, a jelenlegi világrend összeomlása, széthullása nem fenyegető veszély, hanem hatalmas lehetőség a keresztyén – azaz Krisztust az általa mutatott értékek mentén követni akaró – gyülekezetek számára. Gondoljuk csak végig! Vajon nem mi voltunk-e, akik évtizedes panaszáradattal tekintettünk előre bénító kilátástalansággal, és igyekeztünk kapaszkodókat keresni a családok és közösségek tömeges széthullása, a rendkívül hideggé és szeretetlenné váló kapcsolatok, az értékek először viszonylagossá válása, majd valóságos eltűnése, a szülői tisztelet elveszítése, a munkahelyek tönkremenetele, a televízió-műsorok színvonaltalansága, a saját kultúránk elveszítése, az emberek elembertelenedése, az élet értékének pénzzel mérhetősége, a fogyasztói kultúra döbbenetes hatása, a környezeti ártalmak minden eddigit meghaladó mértéke miatt – hogy csak hirtelen párat fogalmazzak meg. Nos, amit most látunk, az ennek a világrendszernek az összeomlása.
Tényleg sajnáljuk…?!
Természetesen látható, lesznek nehéz pillanatok. Lesznek áldozatok is. Megmérettetünk, és ezt lehet, nem könnyű „túlélni”. De vajon nem ilyen pillanatokat éltek-e át az első keresztyének a Római Birodalomban? Vajon nem így kellett szembenézniük bálványvallásokkal, a világbirodalom méretéből és jellegéből adódó globalizációval, a kis méretű gyülekezetek sajátosságaival stb.? Milyen különös így elolvasni egy-egy evangéliumot, az ApCselt, vagy valamelyik apostoli levelet! Mintha a mi korszakunkról írna…
De érdemes megismernünk ezt a kort. Mit látunk a korabeli gyülekezetek életében? Virágzanak. Minden üldözés és hátratétel ellenére a pici kis közösségek óriási erővel indulnak növekedésnek. Sőt! Nemcsak növekednek és megmaradnak, hanem 2-3 évszázad után az egész Róma Birodalmat (az akkor ismert egész világot) átformálják ezek a jól ismert és az ismeretlenség homályában élő kicsi keresztyén közösségek. Először egyszerű emberek, majd tanultabbak csatlakoznak a gyülekezetekhez. Döbbenettel látják az arénákban, hogy Jézus gyermekei nem esnek egymásnak, nem támadnak egymás ellen életük maradék perceit meghosszabbítva. Hamarosan be is szüntetik ezeket a „játékokat”, mert a tömegek elgondolkodnak. Felismerik, hogy ezeknek az embereknek, akikről annyi szörnyűséget elmondtak, még a hálál közelében is békességük van és biztonságban lehetnek. Az volt ott az ő vallásukban, amely hiányzott a római mitológiából: az élet. Tertullianus a kor híres történetírója egyenesen így fogalmaz: a keresztyének minden csepp vére magvetés. Azaz amíg a birodalom szörnyű kegyetlenséggel próbálta kitépni írmagját is a krisztushitnek, minden egyes mártír helyett 20-30-50 újabb keresztyén csatlakozott a katakombák Istent dicsőítő közösségéhez. Így lesznek ott az első pretoriánusok, hivatalnokok, magas beosztású köztisztviselők, az udvar több befolyásos embere – persze krisztushitüket titokban kellett tartaniuk –, míg végül maga a császár (Constantinus) is hitre nem jut 313-ban. A megvetett és tiltott hit lesz, ami megmenti az összeomló birodalmat a negyedik században…
Nekünk ma nem kell szembenéznünk az első századok szörnyűségeivel. De a felelősségünk ugyanaz. Lássuk ezt is!

A keresztyén gyülekezetek felelőssége
Nemcsak a történelmi párhuzamok jelenítenek meg különös hasonlóságokat az első századok és a mai kor között, hanem ebből adódóan a gyülekezetek felelőssége, küldetése (missziója) is. Pár évvel ezelőtt még csak bátortalan hangok mondták halkan, ma már mindenki belátja: az ún. népegyházi korszaknak vége. [Az elnevezés azért különös, mert a szó kiötlője, Luther, épp az ellenkezőjére gondolt, mint amit ma értünk a terminus alatt. A népegyház eredeti értelmében azt jelentette, hogy a hívő nép szolgál szemben a katolikus papközpontúsággal.] A szocialista diktatúra évtizedeinek kontrollgyakorló elvárásrendszere torzította ilyenné mai gyülekezeteinket, amelyben kritika nélkül kiszolgálunk minden pogány igényt (pl. a keresztelésben, konfirmációban), gyülekezetközpontú közösségek helyett lelkészcentrikus egyházközségekben (katolikus testvéreink már ebben is reformátusabbak…), a presbiteri szolgálat számos helyen nyűg, úgy kell összefogdosni a presbitereket, és aki nem elég gyors az elillanáshoz, azon rajta marad a poszt, így a presbitériumok nem hitbeli döntéseket hoznak, legtöbbször szavazógépként működnek, a választói névjegyzék listáiról meg ne is beszéljünk…
Hova vezetett mindez? Kiüresedő gyülekezetek, kiábrándult tömegek, gyakran jogos éles kritikák, érthetetlen prédikációk, hihetetlenül magas átlagéletkor, üres fogadalmak és eskük, amelyben a lelkész, a fogadalmat tevő és a gyülekezet összekacsint: senki sem gondolja komolyan azt… Végül pedig anyagilag ellehetetlenedő egyházközségek, amelyek célja már sokkal inkább önmaguk fenntartása, mint küldetésük keresése és betöltése.

Tényleg ilyen egyházat akarunk? Valóban azt hisszük, hogy egy ilyen közösség alkalmas a posztmodern „Római Birodalom” megszólítására?
Az elkövetkező években arra számíthatunk, hogy a jelenlegi korszak jelentősen megrostálja közösségeinket. Istennek mindenhol lesz egyháza, de nem biztos, hogy mindenhol szükség lesz egyházközségre is. Miért? Mert ha nem töltjük be az Úrtól kapott küldetésünket, magunk mondunk nemet magunkra. A nagyobb méretű gyülekezeteknek ideig-óráig még nem jelent jelentősebb krízist a helyzet. De a kiüresedés, a tartalom és a cél elveszítése idővel ijesztő visszajelzés lesz az ő esetükben is.
Azok a gyülekezetek azonban, amelyek értékek mentén építkeznek, imádságban és közösségben kérik el az irányokat, célokat, és ehhez választanak eszközöket (nem pedig fordítva), minden bizonnyal virágzásnak indulnak, ahogy anno a birodalomban is. Az emberek kiéhezettek a hiteles kapcsolatokra, a szolidaritásra, a szeretet közösségi és egyéni megnyilvánulásaira, az evilági lét szorító keretein túlmutató gyülekezeti életre. A mai kor emberét nem érdeklik a hittanóraszámunk, a népszavazási eredményeink, a lelkipásztorképzés, a templomok ragyogó állapota, kiterjedt intézményrendszerünk, politikai befolyásunk… Ezeket megkapja a bálványvallás világában is – csak ott sokkal magasabb minőségben, színvonalban! Amire azonban odafigyel, az az, amit nem kap meg a világban.
Érdekes Jézus szavaira odafigyelni: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (Jn 13, 34-35). Amikor belép hozzánk egy vendég, vajon fogja-e látni, hogy ezek az emberek szeretik egymást? Vajon mutatni akarjuk csak, vagy megélni is? Vajon megpillantjuk-e egymásban a Krisztust? Vajon eljön-e legközelebb is? Fog-e ez a barátunk vágyakozni közösségünk után?
Azokban a gyülekezetekben, amelyekben érezhető, tapasztalható lesz, hogy ott olyan értékek jelennek meg, amit máshol nem talál meg, azokba a gyülekezetekbe egyre több olyan ember érkezik majd, akik valódi értékeket keresnek.

Ferenczi Zoltán
Hetényegyháza-Méntelek református
gyülekezetek lelkipásztora
Megjelent a Szószóló gyülekezeti
újságban