A Sajószentpéter-Nagytemplomi Református Egyházközség Honlapja

Nemzetiségek Sajószentpéteren - Új könyvben a szentpéteri lengyelek, németek, romák

2010-03-12 23:27:59 / Paszternák István

Az elmúlt év végén - még városunkban is kissé visszhangtalanul - jelent meg egy mindeddig előzmény nélküli kötet Sajószentpéter nemzetiségeiről. Könyvajánlónkkal szeretnénk kissé megtörni ezt az indokolatlan csendet...

 

Először talán arra a tényre kell felfigyelnünk, vajon természetes-e ma, a kétezres évek elején, az ország nagy gazdasági (meg persze politikai, morális, stb.) válsága idején az, hogy egy leszakadó kisváros három év alatt négy kötetet jelentet meg saját múltjáról? Márpedig Sajószentpéteren épp ez történt meg velünk! Igaz, előtte évtizedeket kellett böjtölnünk, beérnünk általános összefoglalókkal, Csurgay meg Borovszky unos-untalan visszaböfögött várostörténeti adataival... De annál üdítőbb ma minden Karácsonykor új szentpéteri témájú művet ajándékozni egymásnak - meg az elszármazott rokonságnak! Választások évét éljük, nyakig vagyunk a kampányban, mégis ide kell írnom: tisztelet annak a városi vezetésnek, amelyik megteremtette a lehetőségét e publikációk megszületésének! Faragó Péter polgármester úr immár a negyedik könyv-előszót jegyezheti, ami feltétlen jó pont lehet majd tevékenyége végső értékelésénél.

 

Persze, hiába lett volna a kiadási lehetőség, ha nem születnek meg azok a tudományos történeti művek, ismertethető magángyűjtemények, amelyek... Az "áttörés" érdeme az első várostörténeti kötet (honlapunkon ismertetve:  http://www.sajoszentpeter.tirek.hu/hir/mutat/29836/ ) szerzőjét, Tóth Péter történészt illeti. Róla köztudomású, az elmúlt évtizedekben milyen komoly tudományos erőfeszítéseket tett városunk múltjának megismerése, az erre vonatkozó forrásanyag feltárása, összegyűjtése érdekében. Kevesen tudják viszont, hogy pályafutása egy jelentős szakaszát jelentik a hazai cigánysággal foglalkozó kutatások. Kicsit meglepett hát, amikor épp szülővárosa eme nemzetiségének feldolgozásával nem őt bízták meg. Persze a tudományban nincsenek "egyszemélyes" magántémák, egy-egy területnek, témának csak jót tesz, ha többen is foglalkoznak vele. Reméljük, így lesz ez a szentpéteri nemzetiségekkel kapcsolatos kutatások kapcsán is!

 

Talán nincs a mi Kárpát-medencénknek olyan zuga, amely a magyar történelem elmúlt évszázadait "megúszta" volna anélkül, hogy a közös haza különféle nemzetiségei megfordultak, otthonra találtak volna benne. Nem kivétel ez alól Sajószentpéter sem. Különösen "huzatos" helyen lakunk - ez kiderül a most bemutatott könyvből is...

 

A kötet - a rutinos, ismert nevű, miskolci történész, Rémiás Tibor mellett két fiatal kutató, Marozsán Zsolt és Hazag Ádám munkája - három szentpéteri nemzetiség, a lengyelek, németek és a romák sorsát, múltját és jelenét veszi sorra.

 

Érdekes kérdés, vajon a szerzők miért használják a ma "politikailag korrekt" roma kifejezést írásukban, mikor - ezt tősgyökeres szentpéteriként állíthatom - e szót a városunkbéli cigányok a legutóbbi időkig egyáltalán nem használták magukra - és persze, mások sem őrájuk... A cigány kifejezésnek köznyelvünkben nincs pejoratív stílusértéke, így - róluk írva - szerintem nyugodtan használhatták volna e kötet alkotói is.

 

Kicsit tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban is, mi magyarázza épp e három - amúgy kétségtelen létező és fontos - nemzeti kisebbség kiválasztását. A ma is jelentős lélekszámmal képviselt cigányság természetesen követel helyet magának egy ilyen jellegű műben. A sokkal kisebb lélekszámú lengyelek, németek kiválasztásában - és pl. a Szentpéteren a 20. században jelentős létszámú szlovákság mellőzésében - alighanem azt a legfontosabb, - nem történészi - szempontot kell feltételeznünk, hogy előbbiek ma bírnak önálló kisebbségi önkormányzattal, míg utóbbi népcsoport nem. Történelmi tény, hogy a Sajószentpéteren a 19-20. század fordulóján megtelepedő ipar nyomán keletkezett munkahelyek (bányák, üveggyár, vasút) - ahogyan erre a kötet is szemléletesen rávilágít - számos helyről vonzottak ide - különféle anyanyelvű - munkásokat. Alighanem a szlovákság azzal vesztette el "jogosultságát" e tanulmánykötetben elérhető, önálló fejezetére, hogy asszimilációja a 20. század végére teljesen befejeződött. (Pedig egyik "tót" dédnagyanyám, akit én már csak fényképről ismertem, amint ül a nagyszülői ház gangján a '30-as években, még nem tudott magyarul. De előttem van az azóta már szintén elhunyt Penkala bácsi - szlovákiai úttörőtáborunk állandó tolmácsa - alakja éppúgy, mint az egykori bányai szénrakodó apám vidám történeteiből megismert, tót éjjeliőre, aki a csibész gyerekeket üldözve, kiabálva küszködött a magyar nyelvvel...) Lehet, hogy az önálló (evangélikus) felekezeti közösséget nem is igen alkotó, a lengyeleknél, németeknél megfigyelhető, szervezett betelepítést, tömbszerű letelepedést nélkülöző szlovákság adatainak összegyűjtése nehezebb (de nem megvalósíthatatlan!!!) feladatot jelentett volna?

 

Egy könyvismertetőben talán ne is igen menjünk bele abba a - máig vitatott - kérdésbe, hogy a hazai zsidóság valójában vallási vagy nemzeti közösségnek értelmezendő. (Maguk az érintettek sem értenek egyet ebben...) Az viszont itt is megemlítendő, hogy a 18. századtól egész biztosan létező, részben nem magyar anyanyelvű, sajószentpéteri zsidó közösség 1944-es pusztulásáig ill. szétszéledéséig igen jelentős szerepet vitt a város modernizációjában és gazdasági életében. Ittlétükről, életükről legalább annyi levéltári dokumentum, hátrahagyott épület, temető, stb. tanúskodik, mint a végül a kötetben helyet kapó lengyelekére, németekére, cigányokéra. Talán egy későbbi, a város - és népe - múltját a teljesség igényével feldolgozó monográfiában minden lényeges ethnikai csoport részletes ismertetését olvashatjuk majd.

 

Fenti megjegyzések természetesen nem vehetnek el semmit az értékes mű tartalmának erényeiből!

 

A címben megjelöltekhez híven három nagy fejezetre tagolódó kötet külön-külön ismerteti a témájául választott nemzetiségi csoportok történetének, Szentpéterre kerülésének, itteni sorsának főbb körülményeit. Az összegyűjtött adatok közt a szakirodalom és a levéltárakban fellelhető ismeretek mellett - dicséretes mértékben - megjelenik a "terepmunka", vagyis a ma élő szentpéteri nemzetiségiektől begyűjtött ismeretek felsorakoztatása is. A szerzők számos adatközlőre támaszkodva állították össze művüket, amely szerencsés módon e közösségek jelenét is dokumentálja, amennyire ez lehetséges, megnyitva a családi archivumokat, fényképalbumokat is.

 

E gyökerek közül leginkább feltártnak a Derenk felszámolása után Sajószentpéter-Dusnokra került lengyelek múltja tekinthető. Rögtön felhívnám a figyelmet a kötet pontosítására: lengyel - azon belül górál - közösség töredéke jutott végül Szentpéterre. A górálok Lengyelország déli, Magyarországgal egykor határos hegyvidékén laknak, a lengyel egy speciális nyelvjárását beszélik és néprajzi hagyatékuk, pl. népi építészetük is jól elkülöníthető. A hagyományos erdei mesterségeket - favágást, kecsketartást, stb. - folytató gorálok kisebb csoportjai -telepítés nyomán- hazánkba is eljutottak: közülök egyedüliként a derenkiek "maradtak" a trianoni Magyarországon. Ők se sokáig. A határ mellé szorult falucskát - épp akkor, amikor az I. Bécsi Döntés nyomán a Felvidék egy része visszatért, így a Derenk életét megkeserítő beszorítottság megszűnt - felszámolták. 1943-ban széttelepítették az addig szinte teljesen önmagába zárkózó falut, hogy helyén kiterjedt erdőbirtokot, zavartalan vadászati lehetőséget hozzanak létre. Lakosai Emőd-Istvánmajorba, Ládbesenyő-Andrástanyára, Sajószentpéter-Dusnokra, Büdöskút-pusztára és még néhány helyre kerültek. Kárpótlási összeget kaptak, de minden ingó és ingatlan (!) vagyonukat, pl. szétszedve házukat is elhozhatták magukkal a ma Szögligethez tartozó, leginkább turista célpontként látogatott, községből. A jól ismert történet - melyet később a kommunista diktatúra idején a Horthy-korszak kegyetlenségének bizonyítékaként emlegettek - persze, elég szomorú. Még akkor is, ha tudjuk, alig pár évvel később a Felvidékről elüldözött magyarok, vagy a kitelepített németek sokkal drámaibb körülmények között voltak kénytelenek megválni otthonuktól... De a derenki-szentpéteri gorálok története nem ért véget a szétszóratással! Néhány éve a "derenkiség" csodálatos újjáéledésének lehetünk tanúi! A "derenkiek", vagyis az ott születettek és a leszármazottak összetartó ereje, a katolikus hit, és az újra évente megrendezett Derenki Búcsú újra összehozza ezt a kis néptöredéket. (Az egykori községről a www.derenk.hu honlapon számos értékes információ érhető el.)

 

A sajószentpéteri németség - ellentétben a lengyelekkel - sok, egymástól eltérő eredetű csoportból tevődik össze. A Monarchia tisztviselőiként - igen kis számban - folyton jelen lévő németség lélekszáma a 19-20. század fordulóján növekedett meg jelentősen. E németek "másodlagos" bevándorlónak tekinthetők, hiszen zömük nem közvetlenül német-osztrák területről érkezett Szentpéterre, hanem Magyarország valamely más, korábban bevándorolt németek által benépesített vidékről. A jobb megélhetés reményében nagyobb sváb csoport érkezett ide Heves megye déli részéről. A döntően Dusnokon letelepedett paraszti csoport dohánytermesztéssel foglalkozott. A szentpéteri ipar fejlődése sok munkáskezet igényelt. Az ide beáramló lakosság egy része - német anyanyelvű - cipszer illetve buléner volt. (Érdekes egybeesés, hogy Sajószentpéter szlovákiai testvérvárosa, Dobsina eredetileg német-buléner település.) E különleges nyelvjárást beszélő, iparral, bányászattal foglalkozó, a magyar világba beilleszkedett buléner-német csoport egyes tagjai jutottak el Szentpéterre, hasonlóan a szepességi városok cipszer-németeihez. A bevándorolt munkásság Szentpéter bányász és üveggyári munkáskolóniáiban telepedett le.

 


Régi szentpéteri bányászkolóniai épületek

 

Ellentétben az egyöntetűen katolikus lengyelséggel, a bevándorló németek vallási tekintetben nem képeztek egységes csoportot. A római katolikusok mellett számosan voltak protestánsok is. (Csak egy megjegyzés: e tekintetből tanúságos lenne/lett volna, ha a szerzők nem csak a Sajószentpéter múltjára vonatkozó katolikus anyagokat nézik át az egri főegyházmagyei levéltárban, hanem esetleg vizsgálat alá veszik a sajószentpéteri református egyház - hiánytalanul rendelkezésre álló - anyakönyveit is.)

Minden fejezetet irodalomjegyzék és rövid anyanyelvi összefoglaló zár. (A cigány fejezetnél - érthetetlenül: magyarul!) A kötetet számos érdekes, - a nyomdai kivitel számlájára róhatóan: gyatra minőségű - fénykép és térkép illusztrálja. Ezen archiv vagy jelenkori fényképek gyakran alig élvezhetőek, egy következő kiadásban feltétlenül feljavítandóak, hogy méltóvá lehessenek a szöveg tartalmi minőségéhez! A hátsó borítón a három tárgyalt kisebbség városon belüli elhelyezkedését ábrázoló térképet találhatunk. Ha rájövünk, mit is jelent az egyes nemzetiségekre utaló pöttyök "utcák szerinti bontásban" való elhelyezésének elve (én elég sokára jöttem rá), egyértelmű tendenciákat olvashatunk le az egyes népcsoportok letelepedési rendjéről, melynek történelmi gyökerei egyértelműek.

A kötetben talán a cigányságról szóló fejezet támaszkodhatott a legkevesebb konkrét helyi adatra. Bízom benne, hogy a levéltárak még rajtenek pár, itt fel nem használt információt a szentpéteri cigányságról. Ugyanakkor a két másik fejezethez képest szembeötlően kevesebb a jelenkori, esetleg a szerző által e kötethez gyűjtött anyag. A felvonultatott privát élettörténeteket dokumentáló fényképek - ahogy a kötet többi fejezeténél is láthatjuk - nagyon fontosak, publikálásuk dicséretes. Ugyanakkor a szentpéteri cigányság zömét alkotó réteg NEM a - kötetben kicsit túlreprezentált - zenészek csoportja. Az 1980-as évekbeli összeomlásig a gyárakban, bányákban dolgozó, segédmunkából élő réteg sorsa éppúgy bővebb, talán személyesebb ismertetést érdemelt volna, mint a "hagyományos" cigány életmódok, mesterségek (pl. fuvaros, kovács, kereskedő) Szentpéteren még fellelhető családjainak sorsa. Talán egy kis szociográfiai véna az, amit hiányolok. De természetesen tudom, nem könnyű feladatra vállalkozott e fejezet szerzője. Van, ami ebből tán nem is történészi feladat. A többit becsülettel megoldotta. Jelenleg ez a mű a legjobb, ami e témában született Sajószentpéterrel kapcsolatban. Aki elégedetlen, írjon jobbat. (Én abszolut nyertese vagyok e fejezetnek: végre megtudtam a szomszédomban lakó, tekintélyes cigányprímás polgári nevét, aki önálló, színes képpel is szerepel a műben. (A részletes életrajzában olvasható élettörténetéről meg pláne senki nem tud a környéken!) Zenekara, "bandája" nincs már az öregnek, de időnként a redőnye mögül még kihallatszik a hegedűszó. Le merném fogadni, hogy nem csak én, de egyik szomszédja sem tudja hogy hívják "rendesen", pedig mindenki jól ismeri és szereti ezt a becsületes öreget. Mindenki csak a becenevén szólítja: Sudara.)

Hiánypótló, újszerű művet vehet kezébe az olvasó, amely egyáltalán nem száraz történelemkönyv, inkább olvasmányos bevezetés közös városunk elkülönült múlttal, de a mienkkel azonos jelennel rendelkező polgárainak eredetébe. Rémiások, Gogolyák, Spitzmüllerek, Schusterek, Ruszók, Lakatosok - most már mindent tudunk rólatok!

A kötet bibliográfiai adatai:

Rémiás Tibor - Marozsán Zsolt - Hazag Ádám: Nemzetiségek Sajószentpéteren (lengyelek, németek, romák). Kiadja Sajószentpéter Város Önkormányzata, Sajószentpéter, 2009.

P.s.: Külön kérdés, hol lehet hozzájutni ehhez a kötethez? Én a szerzők jóvoltából kaptam egyet munkahelyükön, a Herman Ottó Múzeumban. Állítólag a szentpéteri önkormányzatnál számos darab van belőle. Én sem könyvbemutatóról, se ismertetésről nem hallottam, a helyi sajtó, újság, TV is hallgat(ott) róla. Kár. Ennél sokkal többet érdemel a téma és a kötet is! Aki megtudja, hol árulják, kérem, írjon, hogy közzé tehessük!

P.s.2: Megoldódott ez a rejtély is: A kötet kapható a Lévay József Városi Könyvtárban Sajószentpéteren. (Láttam, van még belőle bőven. És ez így is lesz, ha nem szólnak senkinek, hogy van és eladó... Egyedül a könyvtárban hirdeti a falon egy tacepao az ott kapható könyvek címeit és árait.)

A Szerk.